Budapest alszik, igazi erői szétforgácsolva, passzívan hevernek. Hatalmas szellemi, erkölcsi és alkotó értékei, amelyek legjobb időszakaiban naggyá tették, most nem látszanak. Elsikkadtak. Itt lenne az ideje, hogy lássuk a bizonyosságát, Budapest a tehetség, az alkotó kedv, és az élni akarás városa. Nem pedig, a tehetetlenségé, a szellemtelenségé - amilyennek ma látszik.

Büszkék vagyunk erre a városra. És joggal. Alkony idején végigmenve a Margit-, vagy a Szabadság-hídon, a rakpartok valamelyikén, a lélegzetünk elakad, hogy milyen gyönyörű a Vár, a Parlament, a hidak sziluettje, a Dunában tükröződő napfény. Ám ez a város ma is dédapáink városa. Minden, ami szép, nagyszerű, elegáns, alaposan végiggondolt benne, egyetlen emberöltő, a Kiegyezés és az I. világháború közötti szűk fél évszázad alatt itt élők mûve. Azoké a pesti polgároké, felmenőinkké, akik nagy többségében a Monarchia különböző szegleteiből érkezve, német, szlovák, jiddis, román, horvát, vagy szerb anyanyelvvel kívántak magyarrá lenni, és végül együttes erővel váltak budapestivé. Azoké a pesti polgároké, akik érdekeiket és eszméiket összehangolva, közösen léptek fel. Vállaltak anyagi, egzisztenciális kockázatot is azért, hogy Budapest a nemzet felemelkedésének motorja és egyben szimbóluma legyen.

A politikusi bátorság, a vállalkozói merészség tette naggyá ezt a várost jó száz évvel ezelőtt. Nagyravágyásuknak és összefogásuknak köszönhető, hogy ez a város akkor, európai, sőt világméretben is lenyűgöző fejlődési pályára lépett. Mégis kérdés, hogy a tehetetlen nosztalgián kívül mit tudunk mi, ük- és dédunokák ma felmutatni? Egy koszos és rendetlen várost. Egy koncepció nélküli várost. Egy nem szerethető várost, amelynek 300 ezren fordítottak hátat egy évtized alatt. Egy leszakadó várost, amely egyre kevésbé képes lépést tartani a fejlődéssel. Egy buta várost, amely nem alkalmas választ adni a nap, mint nap felmerülő kérdésekre. Egy tehetetlen várost, amelyben széthúzás van és politikai megosztottság, kicsinyes hatalmi harcokkal, zömmel arctalan, eredménytelen politikusokkal. Egy 23 kerületre, 23 városkára szabdalt Budapestet, mindenféle stratégia és nagyravágyó cél nélkül. Huszonhárom egymáshoz láncolt kisvárost, amelynek elöljárói helyi apró érdekektől vezetve fosztják ki, teszik tönkre külön-külön az egészet. Egy öntudat nélküli várost, amely nem ismeri, vagy nem fogalmazza meg sem valódi képességeit, sem elemi szükségleteit, melyeket a közeli és távoli szomszéd városok versenye szab meg. És főleg egy olyan várost, amely nem tudja, hogy Budapest sikere nélkül Magyarország sikere is elképzelhetetlen!

Egy olyan ország fővárosában élünk, amely nem tud mit kezdeni saját imázsával. A régitől szabadulna, újat pedig, a legjobb kitaláló szándékok ellenére sem sikerült felmutatnia. Ezért aztán sóvárogva járjuk Európa nagyvárosait. Bámuljuk és csodáljuk London, Párizs, Barcelona elképesztően fantáziadús fejlesztéseit. Jól érezzük magunkat Amszterdam, Stockholm, vagy bármely olasz város barátságos utcáin. Lenyűgözve nézzük Berlin újraépítését. És valljuk be: irigykedve nézzük Prága, Krakkó, Pozsony, Ljubjana vagy Graz átgondolt fejlesztéseit, hogy a mindig példaképnek és legfőbb vetélytársnak tartott Bécsről ne is beszéljünk. Az elmúlt 15 év bebizonyította, hogy nem a vállalkozói kedvvel és a tehetséggel van nálunk probléma. Ott, ahol a legkisebb rés is megnyílt, láthattuk, hogy a hittel és kedvvel rendelkező budapestiek mi mindent tudtak létrehozni. Így lett Liszt Ferenc terünk, Ráday utcánk, Szigetünk, A38-as hajónk, tavaszi majd őszi fesztiválunk, @RC reklámplakát kiállításunk, plázsunk.

Adott tehát, egy hihetetlenül jó adottságokkal rendelkező város, amit a XIX. században varázsoltak XX. századivá. Nekünk pedig, nem volna más dolgunk, hogy újabb száz évet lendítsünk rajta. Hogy mi, a XX. század szülöttei felkészítsük Budapestet a XXI. század kihívásaira. Gondoljuk csak végig: Mi kell ahhoz, hogy egy város szerethető legyen?! Kell hozzá jó levegő, fejlett infrastruktúra, pezsgő kulturális élet, pihenést és kényelmet nyújtó szolgáltatások széles köre, jó közlekedés, és nem utolsósorban büszkeség. Pozitív igazolása annak, hogy mindez megtalálható ebben a szerethető városban.

Ehhez egy élhető világvárosra lenne szükség, egy XXI. századi Budapestre. Ahol jó levegő, rendezett közterek, tisztaság, polgári összetartás és felelősségérzet csábít a városban lakásra. Ahol van városfejlesztési stratégia. Ahol izgalmas épületek épülnek. Ahol a városfejlesztés gondolataival, friss épületeink architektúrájával újra a nagy európai szellemáramokba kapcsolódhatunk, mint hajdan a gótika, a reneszánsz, a barokk, vagy éppen a historizáló stíluskorok idején. Olyan várost, amely mágnesvasúttal teszi Bécset, az Adriát és Erdélyt egy-két órányira elérhetővé. Ahová autósztrádák futnak. Ahol villámgyorsan be lehet jutni a repülőtérről. Ahol a pályaudvarok és metrómegállók nem a szégyenkezés érzését keltik. Egy olyan Budapestre, amely élvezi és használja legnagyobb földrajzi adottságát: a Dunát. Ahol lehet sétálni, ücsörögni, mulatni és jól lakni a folyó partján. Ahol lehet használni a folyót sportolásra, kikapcsolódásra, szórakozásra, de akár olcsó, az utak terhét átvevő szállítmányozásra. És olyan várost, ahol gyalogosan is át lehet kelni az egyszer talán majd újra kék Dunán. Egy izgalmas és pezsgő kultúrájú város kellene. Ahol a legnagyobb erény, hogy mindig mindenki számára megtalálhatók a szórakozás és kikapcsolódás különféle formái, mert a város minden íze, zamata, kulturális sajátossága elérhető. Mindenkinek az, jöjjön akár a magyar vidékről, a környező országokból, vagy éppen közös hazánk, az Európai Unió bármely zugából. Élni kellene végre tehát mindazzal, aminek a lehetősége itt van, és csak megvalósítására vár.

Egy büszke Budapestet képzelek el, amire nem csak a városban lakók, hanem az egész ország jó érzésekkel gondol. Amely messzi földről idevonzza a turistákat, és amely nem, mint kóros vízfej dominálja, hanem jó fővárosként segíti, és méltó módon képviseli Magyarországot. Amely meghatároz, lelkesít. És amelyre minden magyar - határon belül és kívül - azt mondja: a mi városunk!

Naivitás? Rajtunk, részben a most itt, ebben a városban élőkön is múlik, hogy valóban az-e? A mindeddig tehetetlenségre és eredménytelenségre szorító társadalmi, önkormányzati és jogi körülmények ellenére, létezhet kibontakozás. Ennek záloga azonban három olyan szféra mozgósítása, amely nélkül semmi nem változhat itt. Nélkülözhetetlen egy olyan jogi és urbanisztikai szakmunka, amely rést ütve a mai önkormányzatiság falán megalapoz egy mai, XXI. századi, modernizált várost, és annak operatív szervezetét, a hajdan volt Szépítő Bizottmány, majd Fővárosi Közmunkák Tanácsának jogutódját. Fel kell ébredniük a nagypolitika meghatározó szereplőinek, a mindenkori miniszterelnöknek, a pártoknak, és a társadalom széles köreinek, hogy a szükséges éleslátással és célszerűséggel tudatosítsák végre magukban: Budapest XXI. századi felemelkedése újra alapvető, az ország szempontjából megkerülhetetlen cél, ahogyan ezt már felismerték elődeik a Kiegyezés idején. A munka azonban, és ez a harmadik, ránk civilekre vonatkozó felelős állítás, mindenekelőtt az egyéneknél kezdődhet el. Annál a pontnál, hogy mostantól kezdve, ezennel Budapestet, mi lakosok, újra a sajátunknak tekintjük. Ez a város ugyanis nem egy, vagy több önkormányzaté. Nem a polgármestereké. Nem a hatóságoké. És nem a politikusoké. Ez a város a miénk. Aminek elemi szinten akkor adjuk jelét, sőt a szívünkben is akkor éljük át, ha nem dobunk szemetet rá, és tudjuk, miért nem teszünk így. Ha csoportokat hozunk létre, és közösen gondoljuk el az életünk jövőbeni tereit, mert helyettünk ezt más nem teszi meg.

Nagyon sok ez? Talán soknak tűnik, mert eddig nem így éltünk, és Budapest ezért vált élhetetlenné, versenyképtelenné. Mégis, ami cél megfogalmazódik itt, semmivel sem több, mint amit már felmenőink egyszer tehetséggel megalkottak. Semmivel sem több, mint amit a már említett mai városok, Prága, Barcelona, Moszkva, London, Varsó, Lisszabon, Berlin lakói is a mindennapokban megteremtenek maguknak.

Természetesen tudom, hol húzódik határ az értelmes és értelmetlen törekvések között. Vannak dolgok, amelyeket a mai bicebóca önkormányzatiság is rendezni képes. De ami a lényeg, becsvágyó, izgalmas dolgok előkészítésére, megalkotására közel másfél évtized alatt alkalmatlannak mutatkozott. És ennek nemcsak intézményi, szerkezeti okai vannak, de sokszor személyi okai is. Sokan a bőrükön érzik ezt, hangsúlyosan azok, akik a magán szféra valamely területén próbálnak nap, mint nap előre haladni. A mégoly soványka, de létező polgári osztályról van szó. A reformkor progresszív társadalmi erejének mai megfelelőiről. Azokról, akik a semmiből hoztak létre valamit. Egy céget, egy éttermet, egy intézetet, egy kiadót, fesztivált, galériát, vagy bármit. Pontosan ismerik a valóságot. Annak sűrű, de képlékeny szövetét. Tudják mi ez az anyag, hol kell megfogni, hogy változtatni tudjunk rajta. Igen, a Sarkra, a Mumusra, az Odeonra, a Zöld Pardonra, a Titanik fesztiválra, a Hajtás Pajtásra, a Film.hu-ra, a Falk Miksa utcai antikvitásokra, az Indexre, a Krétakörre, a Spoon hajóra, az ExperiDance-re, a Cinetrip-re, a Belgára, és még sok ezer társukra gondolok. Budapestnek ma éppen ezekre a tapasztalatokra és tehetségekre van szüksége. Nekünk, mostanig csak a magunk közvetlen érdekei szerint működő egyéneknek, városi polgároknak pedig, Budapestre van szükségünk. Legszebb eredményeink is csak általa, egy felemelkedő, jól működő, méltán irigyelhető város közegében nyernek igazi értelmet. Válnak összehasonlítható erkölcsi és anyagi teljesítményekké a mai berlini, londoni, milánói, athéni nemzedékek eredményeivel. Nincs kire várnunk. Vegyük észre, magunk vagyunk. Együtt és külön-külön. Csak koncepció és elhatározás kérdése. Csak büszkeség és becsvágy kérdése. Csak szeretet kérdése. Szeressük Budapestet!